még ÉN sem vagyok (leszek soha) közel a tökéleteshez

"Boldog 18. születésnapot a legeslegjobb barátomnak!

Sosem voltak kiskoromban 'elvárásaim' a jövőbeli énemhez, de mindig sok dolgot reméltem vele kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy nemcsak megvalósítottam ezeket, de túl is szárnyaltam őket. Hálás vagyok a jó dolgokért, hasznos és kellemes eseményekért, a csodálatos barátokért, a családomért, de annál inkább köszönöm a csalódásokat, a kételyeket, a rossz, elhamarkodott reakciókat, a félresikerült emberi kapcsolatokat, a hiányokat, a küzdelmeket, az irigy gondolatokat, a kritikákat, a lázadásokat (amiket sosem tudtam volna be azoknak), mert megtanulni ezeket felismerni és jól feldolgozni - ez segített igazán önmagam megtalálásában és kialakításában.

Mostmár teljes szívemből szeretem kívül-belül ezt az embert, aki lettem, minden hibájával és tökéletlenségével együtt. Természetesen nem állítom, hogy ez sosem fog vátozni, még naaagyon sok feladat és kihívás áll előttem, de most készen állok a következő szakaszra so let's gooo" - írtam ezt pár hete előre a szülinapomra, amikor éppen annyira boldog voltam csupán csak amitt, amilyen lettem, hogy nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. A tervem az volt ezzel a szöveggel, hogy majd a nagy napom kiteszem instagramra egy kiskori képemmel együtt.

Azóta történt megintcsak pár dolog. Az eddig kialakított magabiztosságom már nem áll azon a két erős lábán, mint eddig. Tényleg annyira jó vagyok én, mint ahogy azt én beállítottam magamnak?

Korábban írtam egy bejegyzést arról, hogy most szeretnék egy darabig megfigyelni. Eddigi életem során szerintem sosem figyeltem úgy igazán az emberekre. Egy-két kivétel van. A reakcióimmal mindig csak a saját 'jófejségemet', 'jóságomet', humoromat akartam visszatükröződve látni. Mert senki sem tökéletes, de én elég közel állok azért hozzá, nem? 

Mostanában próbálok ténylegesen figyelni az emberekre és minden másra. Az elején kimerítő volt, de mostmár kezdem élvezni. Viszont ezzel az élvezettel együtt jár az eddigi önmagam megkérdőjelezése is. Nem is lepleztem le a legnagyobb titkot az életemben majdnem egy teljes éve. Annyival nagyobbak jönnek még majd. Ez így van rendjén. Ennek így kell rendjén lennie.

Azzal, hogy mindezt leírom - annak ellenére, hogy ez egy annyira apró részlete annak, ami jelenleg bennem van, folyamatosan minimum öt dolgot szeretnék leírni, de mire belekezdek egybe, a másik négyet elfelejtem és a gondolatmenettel jön még tíz új -, megkönnyebbülök. Nem, nem lehetek olyan rossz, nem?

Nem, nem vagyok közel sem a tökéleteshez. Mostmár kezdem ezt tényleg így is gondolni, amikor leírom, kimondom, gondolok rá. Valószínűleg (sőt, biztosan) sosem fogom tudni az igazságot a legtöbb dologról, csak erős sejtésem lesz maximum párról.

De itt vagy Te, Istenem, aki tudsz MINDENT. Egy ideje próbálom elkéozelni, hogy ez milyen lehet, de nem tudom. Gondolom ilyen dolgokra értette anya, mama meg még sok benned hívő ember, amikor azt mondták, hogy vannak olyan dolgok, amiket a mi kis emberi agyunkkal képtelenek vagyunk felfogni. Mindig azt mondtam erre is - még ömagamnak is -, hogy elhiszem, de valójában sosem tettem teljesen. Legalábbis felfogtam, de nem értettem. 

Talán ez most ahhoz hasonló helyzet önagammal, mint amikor egy szeretted elkövet egy hibát, de te megbocsátasz neki és továbbra is szereted, mert megbánta. Tettem-e én ilyet? Megbocsátottam nagyrészt, de önmagamban azért hibáztattam valamennyire őket. Nem? De.

Ezzel egyetemben kivel lehetnek jobban elkezdeni ennek gyakorlását, mint önmagammal?