Annyi bennem a bizonytalanság. A kérdés. Annak ellenére, hogy talán lelkileg sosem voltam kiegyensúlyozottabb, azt érzem, hogy az életem nem épül (legalábbis nem minden része). Természetesen tudom, hogy ez valójában nincs így, de mégis annyiszor érzem ezt. Próbálkozok, kísérletezek, hogyan is lehetne a legjobb, de valahogy mégsem látom mostanában a munkám termését. Nem lépek egyről a kettőre sosem, egy helyben toporgok. Rettentően szeretnék saját lábra állni, ennek ellenére még csak közel sem járok hozzá, olyan, mintha minden próbálkozás után visszazuhannék a kiindulópontra. Pénzügyileg nem hogy nem vagyok független, eléggé rosszul állok. És nem csak én. Nincs szívem többet kérni a szükségesnél itthonról, de ez meg azt jelenti, hogy mindennél jobban kell spórolnom. Istentől eltávolodva érzem magam, ami pedig csakis az én hibám, ezt tudom. Mindenki dolgozik, nekem pedig még csak egy nyári munkát sem sikerült szereznem. Elbukom és elbukom és elbukom folyamatosan...
Általában egy nehéz időszak után virágzik ki minden, de ilyenkor, amikor nem lát ki az ember a sok felhőtől, nehéz elképzelni azt, hogy milyen lesz majd a vihar után. Elveszíti az ember a motivációját. Egyik lábam teszem a másik elé, és remélem, hogy nem esek le az alattam lévő mélységbe. Lenézni nem merek, még ha megingok sem. Pedig sokszor veszítem el az egyensúlyom.