Őszintén? Azt is elfelejtettem, hogy létezik ez a blog. Nemhogy azt, hogy írjak rá... De most itt vagyok, megtaláltam és létezik, szóval gépelek akkor már valamit.
Most épp nincs karantén. Nem tudom, lesz-e még...valószínűleg... De addig is írok arról, ami jelenleg nyom belülről. Meglepő módon a legkevésbé sem különleges vagy meglepő a téma.
Eszméletlen dolog a szerelem. Eszméletlenül durva tud lenni, ha teljesen átadod neki magad. Ezt onnan tudom, hogy amennyire csak tudtam, annyira tartottam magam, hogy én ne tegyem ezt. És nem is állítom, hogy szerelmes lettem. De ha már csak ennyi, amennyit megengedtem magamnak ennyire bele tud férkőztetni egy embert a fejembe, mit tehet a valóságos, mély szerelem?
Bár eljuthatott volna ez a kapcsolatnak nevezhető valami addig, hogy szerelem legyen. Nem tudom, hogy eleve nem is volt már a történtek után rá esély vagy csak én toltam el végül magamtól, mert bemeséltem, hogy úgysem sülne már ki így semmi jó belőle. Pedig annyira nagyon szerettem volna. Lehet, hogy csak én. És lehet, hogy ez volt a baj... Gondolom, már sosem tudom meg. Nem tudom, hogy ezeket a tényleg őszinte gondolataimat róla el kellene-e mondanom neki. Nem akarom, hogy eltapossa, kinevesse vagy megértse, de azt gondolja, hogy "szívás". Az aztán nagyon fájna. Plusz neki ott van ő. Nem tudom a nevét sem. Szerencsére. De annyira nagyon szar így gondolkodni róla, miközben tudom, hogy ő valószínleg arról a lányról gondolkodik így. Nem hiszem, hogy bármennyire is különleges vagyok neki. Csupán szeretném azt hinni, hogy az vagyok. Vagy legalább voltam.
És tudjátok mi a szar még? Nekem ő az volt. Nekem ő még most is az. Ez undoríóan klisésnek hangzik, de talán nem ragaszkodnék hozzá ennyire, ha már akkor nem tetszett volna meg, amikor először a szemembe nézett. De komolyan. Konkétan emlékszem arra a pillanatra, amikor a megszállottjává váltam. És nem ragaszkodnék hozzá ennyire, ha nem kattantam volna rá már azelőtt, hogy beszéltünk egy szót is akár. És nem lennék a megszállottja, ha miattam kezdtünk volna el beszélgetni és mindig én kerestem volna. Nem. Akkor lehet nem lennék. Lehet azt mondanám, hogy nem éri meg.
De ő keresett. Ő akart velem beszélni először. Az pedig, hogy ezek a beszélgetések csak rátettek a lapátra - a lapátra, amin az áll "dolgok, amik miatt oda vagyok érted" - nem segítettek. Lehet, csak tényleg egyszerűen szimpatikus voltam neki, és nem kellene minden egyes szavában értelmet és a mögötte rejlő tartalmat keresnem. A szavak nem mindig mondják el a valódi érzelmeinket és gondolatainkat. Van, hogy egyszerűen nem engedjük nekik és van, amikor nem tudják. Én sem mondtam igazat mindig, ezt bevallom. Azt mondtam több alkalommal is, hogy nem tervezek belészeretni. Pedig akkor már régesrég folyamatban volt, csak most megragadt egy helyen és megállt a cél előtt. Igaz nem én terveztem, abban nem hazudtam, így alakult.
Visszatérve, ő tartotta fenn a beszélgetést. Szeretném azt hinni, hogy neki is annyira jó volt, mint nekem. Akkor nem keresett volna minden egyes alkalommal az első után. Nem? Nem??? Nem keltett volna "jó reggelt" üzenettel. Nem akarta volna, hogy írjak neki rögtön vissza. Nem hiányoztam volna neki, ha nem beszélünk. Nem hiányoztam volna neki, miután megszakítottuk egymással a kapcsolatot. Nem? Egyszerűen csak éretlen még egy kapcsolathoz? Szeretném azt hinni, hogy ez csak rossz időzítés. De ha tényleg a megfelelő emberrel találkozol, akkor vele nem kellene rossz időzítésnek lennie, nem? Azért lenne ő az igazi.
Félreértés ne essék, nem gondolok bele túl sokat. Tisztában vagyok azzal, hogy 17 éves kamasz vagyok, nem számítok arra, hogy ő az igazi. Ennek ellenére azért fogódzkodom annyira ebbe a kapcsolatba, mert idegesít, hogy csak ennyi lett kihozva belőle. Szerintem annyival többek is lehettünk volna egymásnak.
Néha ezt gondolom.
Aztán már ebben sem vagyok biztos. Lehetséges, hogy csak tényleg többet látunk bele a másikba, mint aki. Ez nagy hátránya az internetes beszélgetéseknek. Én képes lennék érte engedni az elvárásaimból. Érte igen. Én vele szeretnék lenni. Viszont ő egy általa felállított ideállal, aminek valamilyen szinten megfelelek. De akkor is úgy érzem, hogy nem velem. Nem hinném, hogy én különeges vagyok neki. Inkább ezt mondogatom, mert mindig a rosszabbra kell számítani, hogy maximum pozitívan csalódj aztán. Maradjunk ebben.
Látom a hibáit. Nem vakítanak el ezek az érzelmek. Minden hibáját fel tudom fedezni, és neki is van sok. Nem is ezért választottam, mert hibátlan. A különbség az, hogy míg a többi embernél nem mindig mondhatom ezt el magamról, nála ez nem tántorít el tőle. Ezzel együtt fogadom el, és minden hibájával csak jobban szeretem - vagy kedvelem, mostmár teljesen mindegy -, mert minden hibájánál jobban megismerem őt. Milliószor jobb egy éjszakai őszinte beszélgetés, ahol elmondja az általa is elismert hiányait vagy többleteit, ahogyan valójában látja magát, mint egy nappali álarcos egoizmussal és kikerülő válaszokkal átitatott. Hiányzanak ezek. Nem volt ennyi elég. Nem tudom, hogy még valaha is lesz-e rá alkalom. Ha pedig lesz, megragadjuk-e.
