Végre vagy nem végre, de lezáródott ez a dolog. Mostmár biztosan. Hálás vagyok, hogy el tudtam fogadni és egyedül csak az érzések miatt nehéz, de tudom, hogy annak csak idő kell és hogy jobb lesz nekem így. Jobb nélküle. Jobb vagyok nélküle.
Ez vehető egy egoista kijelentésnek is, de nem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok tökéletes és annak ellenére, hogy végül nagyon csúnyán fejezte be a dolgokat (megint), nem akarom sározni őt, mert egy nagyon jó ember...lehet belőle. Csak nagyon rá kellene találnia arra az útra, ami ezt a részét erősíti meg, mert ha nem fejlődik benne ez a dolog, ami gátolta például a kettőnk kapcsolatát is és ha megragad érzelmileg ezen a szinten, az nagyon rosszul is elsülhet. Számára és a körülötte élők, a környezete, a szerettei számára is.
Nagyon szomorú egyébként, mert a felnőttek körében talán ez az egyik legnagyobb jelenlevő probléma, csak senki sem tudja megfogalmazni, ezért körülírja és definiálja egymillió más gonddal, ami igazából mind csak egy része, a nagy egészt kellene látniuk, mert ha ebben fejlesztenék magukat, akkor az a sok vele járó dolog is megoldódna.
Ez az egész elég katyvasznak és értelmetlenségnek tűnhet, ha esetleg valaki olvassa, de megígérem, hogy van értelme és tudom, mit beszélek, csak tényleg nagyon nehéz megfogalmazni. Nem is ígérem, hogy ezzel a bejegyzéssel megérti bárki is ebben a témában nézőpontom vagy akár a konkrét témát, csak kell nekem ez, hogy kiírjam magamból, mert én értem. Csak ki akarom ezt fejezni valamivel.
Ezért csodálom nagyon a művészetet. Csodálatos, hogy hogyan tud segíteni a legapróbb dolog is az érzésid megértésében és kifejezésében. Egyik részről megőrjít, hogy nincs mindennek egy logikus, konkrét magyarázata, nincs semminek sem egy biztos igazsága, szóval maradok a mateknál, mert nekem arra van szükségem, hogy legyen, de ezért állnak a művészetek pont ellentétben a természettudományokkal. A maga különleges módján egyszerűen gyönyörű és körülírhatatlan ez.
Visszatérve az eredeti témára, amitől kissé eltértem: nagyon fontos és elengedhetetlen lenne, hogy mindenki felismerje, hogy mi is az a fejlődés és hogy hogyan kell mentálisan és fizikailag egyszerre fejlődnie. Nem tudom, hogy igazából nincs elég nagy hangsúly fektetve erre vagy csak az emberek nem fogják fel butaságuknak vagy nemtörődömségüknek köszönhetően, hogy ez mennyire lényeges és fontos dolog. Szomorú, hogy mennyi ember nem találja meg pont emiatt a valódi boldogságot, csak beeszélnek maguknak egy ahhoz hasonló érzést. Sokan viszont még ezt sem teszik meg és a legtöbb ember ezért boldogtalan egész életében.
Szeretem azt mondogatni magamnak, hogy ha az élet egy verseny lenne, akkor szerintem nyerésre állnék. Ezt teljes magabiztossággal, alázattal és meggyőződéssel gondolom. Megdolgoztam azért, hogy ezt ki tudjam jelenteni és jelenleg teljes mértékben meg vagyok elgedve önmagammal. Nem vagyok tökéletes, de fel tudom ismerni a hibáim és folyamatosan dolgozom rajtuk. Boldog vagyok.
Végül a kulcs pedig ehhez számomra ő volt. Neki köszönhetem ezt. Ő volt az, aki ezt a sok dolgot nekem segített rendszerezni és definiálni. Az eddig idegen, de jelenlevő gondolataimat és érzéseimet. A leggyönyörűbb benne pedig, hogy ezt az egészet úgy tette, hogy nem is tudott; hogy nem is tud róla. Azt sajnálom csak, hogy én nem tudtam neki segíteni ebben. Csak remélni tudom, hogy valamennyire tudtam, még ha ez csak később is fog hasznára válni.
Ezért örökké hálás leszek neki, akármennyire is rosszul fejeződtek be a dolgaink és akármennyire is megbántott. Jobb vagyok nélküle? Biztosan? Nem. Teljesen biztos, hogy nem. Mostmár lehet, hogy jobb így az életem, hogy elengedtük egymást, és nem húzzuk ezt az egész dolgot, de ha ő nem lett volna, most nem mondhatnám mindezt el. Jobb vagyok. Nincs "nélküle". De egyúttal nincs "vele" sem. Jobb vagyok általa.