lecsendesedett tenger

Rengeteg dolog történt az életemben, amik óriási benyomást gyakoroltak arra, akivé váltam azóta.

Egyetemista lettem, ami által kikerültem abból a burokból, aminek eddigi rabja voltam. Megtanultam, hogyan szeressek helyesen, hogyan legyek lelkitámasza másoknak. Sikerült megtalálnom a magabiztosság és az önbizalomhiány közti arany középutat, mert ugyan nem folyamatosan vagyok biztos magamban, de nyitottabb vagyok a kritikára, megtanultam elfogadni azt, hogy ezeknek legtöbbször van alapjuk, de ettől teljesen ugyanannyira szerethető vagyok, elkezdtem kihívásként tekinteni a hiányaimra, nem pedig szégyellnivalókét. Az önállóság egy új részhalmazát ismertem meg, amelyben felfedeztem ismerős tulajdonságokat, mégis a régi és az új tapasztalatokból egy különleges, izgalmas, általános jelent kellett kialakítanom.

Ezen kívül túl vagyok két párkapcsolaton  is. Sokkoló, nem? Számomra is.

Az elsőnek már akkor vége volt, amikor azokat a bejegyzéseket írtam, amikben el voltam veszve, nem találtam önmagam. A szakítás is rengeteget tett hozzá ehhez az érzéshez. Vége volt a gimnáziumi éveimnek, nem tudtam, jó helyen leszek-e ezután, egyáltalán azon a helyen, ahol tényleg szereték-e lenni, és azon, ami nekem van szánva. A megfelelő emberekkel vagy olyanokkal, akikkel nem érzem majd azt az elmondhatatlanul erős kapcsot, amit azokkal éreztem, akik eddig a mindennapjaim főszereplői voltak. Ezt tetézte az is, hogy elveszítettem azt az embert, akit eddig egész életemben a legintenzívebben szerettem. Hagytam, hogy folyjanak az események, engedtem az életem tudatos irányításából, ezáltal önmagam óvásától önmagam által. Ez viszont nagyon sebezhetővé tett, mert szétszórttá váltam azon a téren, amelyen eddig összeszedett voltam. Elbizonytalanodtam olyan dolgokban, amikben eddig szilárd véleményem volt. Összetörte a szívem az, akire korábban "Mr. Tökéletes"-ként hivatkoztam, eddigi életem legerősebb szívfájdalmának teremtője lett. Mostmár látom, miért nem volt a tökéletes számomra. Látom, hogy ha nem akkor, máskor lett volt vége kettőnk kapcsolatának. Akkor viszont nem láttam, ez pedig elmondhatatlanul megnehezítette azt, hogy elengedjem őt. Az volt a célom, hogy egy csöpp utálat nélkül dolgozom fel azt, ahogyan szakított velem. Sikeresnek tudhatom be ezt a küldetést, de nem fogok senkit sem áltatni, kurva nehéz és hosszú folyamat volt. Akkori énem tudta, hogy soha nem látom majd őt többé, miután elballagok. Ez végül nem így lett, de akkor még nem tudhattam ezt. Végtelenül hálás vagyok minden megtörtént dolgogért mindezek ellenére. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit egymással éreztünk. Ő volt az első igaz szerelmem akkor is, ha ő végül rájött arra, hogy neki én nem. Mostmár nem fáj.

jelenlegi érzéseimet vele kapcsolatban leírja TayTay ebben <3

A másik kapcsolat másmilyen jellegű volt: nyugodtabb, kimértebb. Talán már túl kimért is. Szerelmesek voltunk, de annak ellenére, hogy egy bizonyos értelemben nagyon passzoltunk egymáshoz, ennél különbözőbbek nem is lehettünk volna. Nem értette a gondolkodásmódomat úgy, ahogyan nekem arra szükségem van. Szerelmesek voltunk, de ez csak kialakult. Nem a semmiből ért minket, nem söpört el mindent, kialakítottunk mi magunk. Amivel nem is lett volna problémám, ha nem lett volna ott minden más. Rengeteg dolgot tanultam általa is. Olyan témákba kellett beleásnom magam, amikbe eddig sosem mélyedtem bele, olyan döntéseket kellett vele hoznom, amilyeneket még sosem. Nagyon szeretem őt, mint embert. Egy egészséges kapcsolatom volt vele, egészséges lezárással, ezért pedig nagyon hálás vagyok neki.

"Amikor Rudi magának a szocializmusnak az életképességét kérdőjelezi meg, én felhúzom magam és válaszolok. Számára ez olyan, mintha egy könyvről vagy egy műalkotásról lenne véleménykülönbségünk, míg számomra a leglényegesebb problémákról, az egész életfelfogásunkról van szó. Ilyenkor úgy érzem, mintha idegen lenne számomra."

(Ben Macintyre: Szonja ügynök)

Pontosan ezt éreztem vele, a kereszténységgel kapcsolatban. Rájöttem, mennyire döntő ez számomra. Hogy mennyire fájdalmas, ha mindenkinek ugyanannyi esélyt adok. Mennyire sebez engem az, ha mindenkiben a legjobbat látom meg, azt aki velem lehetne. Mennyire sebez engem az, ha nem szortírozok méginkább annak ellenére, hogy eddig ezt igazságtalannak tartottam, mert nem a címkék teszik az embert. Tényleg nem, de nem kell mindig nekem lennem annak, aki a türelmesebb, aki a felülkerekedik a dolgokon. Két félen múlik egy kapcsolat jövője, a másik ember dötését pedig nem javíthatom. Akkor sem, hogy tudom, meg fogja bánni, tudom, helytelen, akkor sem, ha ez nem így van.

Most boldog vagyok egyedül és boldogulok egyedül, mert tudom, sosem kell magányosnak éreznem magam, és pontosan ott tartok az életemben, ahol tartanom kell.

helyem a világban

Nem igazán találom a helyem mostanság a világon. Folyamatosan kitűnnek a hibáim, és annyira azokra koncentrálok, hogy nem tudom élvezni úgy a napjaimat, mint korábban. 

Komplikáltak a dolgok, ezt el kell fogadnom. Azt is, hogy ez az érzés normális és ez a jó. Nem az, ahogyan eddig gondolkodtam: minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk meg. Nem véletlenül csináljuk ezt. Az általánosítással elveszítjük azokat a részleteket, amelyek igazán egyedivé teszik az eseményeket, kapcsolatokat, embereket. 

Vajon azért gondolkodtam így, mert ez felmentett sok nehézség alól? Sokszor az volt a mentségem, hogy fiatal vagyok még, hogy ilyen problémákkal kelljen törődnöm, én csak ki szeretném élvezni a gyerekkorom. Mert jogom van hozzá. De ezzel nem elvettem a segítséget, a jelenlétemet a szeretteimtől? Azt sem tudom, hogy jól szeretek-e. Hogy a kapcsolataimhoz nem azért kötődöm-e, mert sokszor van szükségem segítségre. Lelkileg. Én ott vagyok viszont nekik? Száz százalékban? Vagy csak álszentként, papíron?

Elismerem, hogy igaz lehet, amit mondanak: gyakorlat teszi a mestert. A kis lépések képesek sokszor az óriási változásra. Végülis a pókháló egységes szövete is sok kis apró, vékony szálból tevődik össze, ami a szövőjének egyesével, gondosan kell hozzátoldania a már meglévőkhöz. Próbálkozom javítani ezeken a hinyosságaimon így, hogy felismertem őket, de nem tudom, hogy amit teszek, az elég-e. Nincs erőm többhöz. Gyenge vagyok. És nem, nem tetszik ez az önsajnáltatás, de nem megy más. Mindig ilyen állapotba jutok valamiért. Én csinálom rosszul? Nem tudom, hol a helyem? Tudom, csak nem akarom elfogadni? Hogyan legyek ott biztos pontként másnak, ha még magamnak sem tudok?

MIÉRT FELEJTEK EL MINDENT? Nem jól figyelek oda? Én rontok el valamit? Hogyan javítsak ezen? Mi lesz velem így a jövőben?

Múlt, jelen, jövő. Mostmár legalább a múltra való koncentráció minimalizásában fejlődtem. Viszont emiatt an időm arra gondolni, hogy mi lesz. Nem tudom. És ez megrémít. Megtalálom a közösségem, a helyem? Amit tényleg nekem szántál, Istenem. És ha Te küldesz engem valaki más segítségére, képes leszek ott lenni neki?

Tudom, hogy azt mondtad (jó sokszor), hogy ne féljünk. Sajnos ebben még nem vagyok túl jó.

élj és szeress mindenkor

Oké...i guess kicsit ez a szerelmi életem blogja. Megint megtörténik. De most úgy érzem, jól. Tökéletes időzítéssel jött. Az előző Őt, azt az Őt, aki miatt annyi időn keresztül annyira fájt a szívem, sikerült végérvnyesen is lezárni. Újévkor keresett. Azt írta, álmodott velem. Azt írta, sokat gondol rám. Nem mozgatott meg bennem semmit. SEMMIT. Beszélgetést kezdeményezett utána. Megkérdezte, hogy teltek az ünnepek. Kurtán válaszoltam. Nem áll szándékomban szándékosan semmilyen kapcsolatot ápolnom vele. Fejlődtem általa, de milyen áron? Nem bánom, hogy megismertem, hogy jelen volt az életemben, de nem szeretném, hogy a jövőben is benne legyen. Elmúltak az érzéseim iránta és ez kibaszott jó érzés!

Az új Őt mostmár nem hasonlítom senkihez. Nem érzem, hogy egy sebtapaszként szolgál, hogy begyógyítsa a sebeimet. Nem is szeretném új Őnek hívni. Nem tudom, hogyan hívhatnám. Biztonság? Biztosság? Gondolataim csomópontja egyre inkább? 

Az első barátom, aki nem tett annyira mély hatást rám, hogy Ő jelzővel illessem itt, ő kísérleti nyúl volt. Idővel vagy kialakulnak az érzések, vagy nem. Idővel vagy szerelmes leszek, vagy nem. (Közben visszaolvastam kicsit a bejegyzéseket és Te jelzővel illettem. Lehet, hogy nem kellene utólag ilyen jelentőségtelennek titulálni az egészet, mert nem volt véletlen. Akkor és úgy szükség volt rá. Akkor és úgy fontos volt számomra.) Talán Mr. Tökéletesnek fogom hívni az "új Őt". Merész, tudom. Nem az, tudom. De számomra eddig ő áll a legközelebb ehhez. Valószínűleg ez valamennyire változni fog. Akkor majd korrigálok. Lényeg a lényeg: Mr. Tökéletessel érzek. Vele, nélküle, általa. Jót. Csodálatosat. Jó ég, ez már szinte undorító. És kicsit korai. Fasza... Ha ez rosszul alakul, utána nagy puffanás lesz. De élni akartam, nem? Kockáztatni. Tapasztalni. Let's go! 

Sok  a kérdésem sok dologgal kapcsolatban. Közel sem a szerelem a tápláló erőm, nem ebből élek, akármennyire is úgy tűnhet ebből a blogból. Csupán erről merek írni. De jobban vagyok. Jobban vagyok és azt hiszem azáltal, hogy újra szeretek. Nem romantikusan. Újra erőt fektetek a szeretteimmel való kapcsolatba. Talán jobban, mint valaha. Talán egyre jobban sikerül elérnem azt, amit korábban írtam még, hogy figyelni akarok kicsit. Hátrálni egy lépést. Kezdek rájönni, hogy akármit is teszek, mindig lesznek óriási gödrök, amikben semmire sem lesz válaszom. Eddig mindkettőből az segített ki, hogy szerettem. Ez jelent valamit, nem? Az elsőnél romantikusan, a mostaninál újraszerettem azokat, akiket a gödörben ellöktem és azokat is, akiket egész életemben ellöktem valamilyen szinten. A családomat. Oké, erős a szeretet, de ennyire? Tényleg mindenre ez lenne a válasz? Nem lehet ez ilyen egyszerű.

kuszaság

Nem vagyok jól. De nagyon nem. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Egyszerűen azt sem tudom megfogalmazni, hogy mi az oka annak, amiért nem vagyok jól vagy hogy pontosan mi a problémám. Megállnék megoldani, de úgy érzem, hogy nincs erre időm, mert visz a sodrás, és ha megállok, megfulladok, itthagynak, lemaradok. Igazából semminek sincsen jelentősége vagy értelme. Tudom, hogy ez sem igaz, mert van. De közben mégsincs. Nincsenek céljaim. Miért vagyok időnként mindig ebben az állapotban??? Valami baj van velem?

Úgy érzem, beszélnem kell erről mással, de képtelen vagyok rá. NEM TUDOM MEGFOGALMAZNI A GONDOLATAIMAT. Túl nagy katyvasz van a fejemben. Egyszer úgy érzem, szükségem van valakire, aki támaszt nyújt, meg-meglök, ha úgy kell, de ugyanakkor

még ÉN sem vagyok (leszek soha) közel a tökéleteshez

"Boldog 18. születésnapot a legeslegjobb barátomnak!

Sosem voltak kiskoromban 'elvárásaim' a jövőbeli énemhez, de mindig sok dolgot reméltem vele kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy nemcsak megvalósítottam ezeket, de túl is szárnyaltam őket. Hálás vagyok a jó dolgokért, hasznos és kellemes eseményekért, a csodálatos barátokért, a családomért, de annál inkább köszönöm a csalódásokat, a kételyeket, a rossz, elhamarkodott reakciókat, a félresikerült emberi kapcsolatokat, a hiányokat, a küzdelmeket, az irigy gondolatokat, a kritikákat, a lázadásokat (amiket sosem tudtam volna be azoknak), mert megtanulni ezeket felismerni és jól feldolgozni - ez segített igazán önmagam megtalálásában és kialakításában.

Mostmár teljes szívemből szeretem kívül-belül ezt az embert, aki lettem, minden hibájával és tökéletlenségével együtt. Természetesen nem állítom, hogy ez sosem fog vátozni, még naaagyon sok feladat és kihívás áll előttem, de most készen állok a következő szakaszra so let's gooo" - írtam ezt pár hete előre a szülinapomra, amikor éppen annyira boldog voltam csupán csak amitt, amilyen lettem, hogy nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. A tervem az volt ezzel a szöveggel, hogy majd a nagy napom kiteszem instagramra egy kiskori képemmel együtt.

Azóta történt megintcsak pár dolog. Az eddig kialakított magabiztosságom már nem áll azon a két erős lábán, mint eddig. Tényleg annyira jó vagyok én, mint ahogy azt én beállítottam magamnak?

Korábban írtam egy bejegyzést arról, hogy most szeretnék egy darabig megfigyelni. Eddigi életem során szerintem sosem figyeltem úgy igazán az emberekre. Egy-két kivétel van. A reakcióimmal mindig csak a saját 'jófejségemet', 'jóságomet', humoromat akartam visszatükröződve látni. Mert senki sem tökéletes, de én elég közel állok azért hozzá, nem? 

Mostanában próbálok ténylegesen figyelni az emberekre és minden másra. Az elején kimerítő volt, de mostmár kezdem élvezni. Viszont ezzel az élvezettel együtt jár az eddigi önmagam megkérdőjelezése is. Nem is lepleztem le a legnagyobb titkot az életemben majdnem egy teljes éve. Annyival nagyobbak jönnek még majd. Ez így van rendjén. Ennek így kell rendjén lennie.

Azzal, hogy mindezt leírom - annak ellenére, hogy ez egy annyira apró részlete annak, ami jelenleg bennem van, folyamatosan minimum öt dolgot szeretnék leírni, de mire belekezdek egybe, a másik négyet elfelejtem és a gondolatmenettel jön még tíz új -, megkönnyebbülök. Nem, nem lehetek olyan rossz, nem?

Nem, nem vagyok közel sem a tökéleteshez. Mostmár kezdem ezt tényleg így is gondolni, amikor leírom, kimondom, gondolok rá. Valószínűleg (sőt, biztosan) sosem fogom tudni az igazságot a legtöbb dologról, csak erős sejtésem lesz maximum párról.

De itt vagy Te, Istenem, aki tudsz MINDENT. Egy ideje próbálom elkéozelni, hogy ez milyen lehet, de nem tudom. Gondolom ilyen dolgokra értette anya, mama meg még sok benned hívő ember, amikor azt mondták, hogy vannak olyan dolgok, amiket a mi kis emberi agyunkkal képtelenek vagyunk felfogni. Mindig azt mondtam erre is - még ömagamnak is -, hogy elhiszem, de valójában sosem tettem teljesen. Legalábbis felfogtam, de nem értettem. 

Talán ez most ahhoz hasonló helyzet önagammal, mint amikor egy szeretted elkövet egy hibát, de te megbocsátasz neki és továbbra is szereted, mert megbánta. Tettem-e én ilyet? Megbocsátottam nagyrészt, de önmagamban azért hibáztattam valamennyire őket. Nem? De.

Ezzel egyetemben kivel lehetnek jobban elkezdeni ennek gyakorlását, mint önmagammal?